Egyéb kategória, Építő jellegű

Interjú Bukovics Lászlóval

Karunk 1998-ban végzett hallgatója, Bukovics László mesél a diákéveitől a Komárom-Esztergom Megyei Mérnöki Kamara elnökségéig vezető útról.

Miért jöttél az Építőmérnöki Karra?

Mindig is érdekelt a közlekedés, erre csak rátett a családi „példa” – ezt láttam otthon is. Az édesapám közel 40 évig a Magyar Közútnál dolgozott. Igaz, hogy ott fenntartás volt a feladat, de valahol mégis ugyanaz a szakterület. Szóval ez volt az indíttatásom, majd az egyetem előtt választani kellett, hogy a közlekedésen belül mivel akarok foglalkozni. Azzal, ami közlekedik, vagy ahol közlekedik. Én az utóbbit választottam és nem bántam meg. Az elején lett volna lehetőségem a fenntartásba, kivitelezésbe is belekóstolni, de maradtam a tervezésnél, amelyet a mai napig szívesen végzek.

Hogy a szakmai vonal a családon belül tovább fog talán haladni arra van esély, ugyanis a kisebbik lányom idén kezdte az építőipari középiskolát. Meglátjuk….

Volt-e valamilyen nehézséged az egyetemi éveid alatt?

Az első félév volt az, ami jobban megviselte az embert. A matematika volt az a tárgy, amiből nem sikerült az első vizsga, aztán következő héten újra elmentem, mondván megy ez nekem. Következő héten sem sikerült. Ez kissé levert, úgyhogy már csak a vizsgaidőszak végén próbálkoztam újra és akkor már átmentem.

Amikor a két matekot buktam, utána elmentem ábrázolóból vizsgázni – ott mindent egy lapra tettem fel, mert ha ez sem sikerül, biztos, hogy nem fogom tudni minden vizsgámat megcsinálni. Reggel hétkor kezdtük és valamikor fél nyolc körül jöttem ki az R épületből. Addig már kétszer elküldtek, de mindig mondtam, hogy én most nem mehetek innen el, nekem ebből le kell vizsgázni. És akkor kérdeztek még dolgokat, de azt sem tudtam. Akkor úgy volt az ábrázoló vizsga, hogy volt egy írásbeli rész, ahol ha elértél x pontot, mehettél szóbelizni. Én meg annyi pontot értem el, hogy éppen elmehettem szóbelizni, szóval ezt nem szabadott feladni. Végül addig-addig kérdezgettek, amíg már csak ketten voltunk az R épületben, és akkor csak megadta a kettest. Utána a többi vizsgám jobban ment, és ahogy teltek az évek, jöttek a szaktárgyak, amik jobban tetszettek, azok már egész jól sikerültek. Olyan nem volt, hogy egy tárgyat újra kellett volna csinálnom.

Voltál kollégista?

Igen. Amikor mi elsősök voltunk, elég sok gólyát felvettek. Aki jelentkezett, azt megpróbálták felvenni, de nem mindenki fért el a Kruspérban. Még a gólyatáborban mondták, hogy van Csepelen egy munkásszállón pár emelet kibérelve az egyetemnek. Persze mindenki a Kruspérba akart kerülni, mert az ott van öt percre, Csepelen meg nem lehet azt megcsinálni, hogy otthon hagytad a füzeted és gyorsan visszaszaladsz a kollégiumba. De azt mondták, hogy higgyük el, hogy aki oda fog jelentkezni, örök életére emlékezni fog arra az egy évre. És igazuk volt. Igaz, a kollégiumi élettől egy évig mi elmaradtunk, mert az ilyen-olyan körökbe nem tudtunk járni, de szervezgettük saját magunknak a dolgokat és nagyon jól elvoltunk. Aztán második félévben már a Kruspérban laktunk. Azok olyan évek voltak, amit semmiért nem hagynék ki.

Milyen volt a te idődben a Vásárhelyi Napok?

Emlékezetes időszakok voltak. Voltak meghívottak, akik előadást tartottak, különböző zenei koncertek esténként, vetélkedők. Nekünk még volt éjszakai futás az egyetem körül. Az egyik évfolyamtársunk –  akkor már jó hangulatban volt mindenki – elesett és eltörött a lába, de nem foglalkozott vele, és törött lábbal végig futotta. Másnap jött rá, hogy valami nem oké. Utána elment kórházba, begipszelték a lábát, és mivel így nem tudott annyira mozogni, beült a sörcsap alá. Ott ült két napig, majd a második nap végére a lecsöpögő sörtől le is esett a gipsz a lábáról.

Hogyan álltál neki az álláskeresésnek miután lediplomáztál?

Volt egy tárgyunk, a vasútépítés. Ez eléggé mumus tárgynak számított, ugyanis volt pár tanár, aki orrba-szájba szívatta a társaságot. Szóval a vasút vizsgák elég kemények voltak. Mikor nagyon nem akart sikerülni a vizsga, valamilyen úton módon kapcsolatba kerültem egy idős oktatóval. Nagyon jólelkű ember volt és valahogy sikerült elintézni, hogy szóbelin hozzá kerüljünk páran. Neki a kisujjában volt a vasút szakma, úgyhogy elbeszélgettünk, elmondta a dolgokat, és végül nála le tudtunk vizsgázni. Ez az oktató egy pesti tervező irodának is dolgozott, és mindig mondogatta, hogy milyen jó munkáik vannak, így rajta keresztül eljutottam ehhez a pár fős úttervező céghez, majd az ötödik évem végén elkezdtem ott dolgozni. Tíz évet dolgoztam náluk, de az utolsó három évben már Esztergomban laktunk és napi szinten feljártam autóval. Aztán megszülettek a gyerekek és a mindennap 3 óra utazás sok volt. Úgy döntöttem, hogy eljövök és csinálok egy saját céget. Semmiképp nem akartam úgy váltani, hogy csakúgy otthagyom a pesti irodát, aztán lesz ami lesz, tehát az eddigi kapcsolatokat felhasználva felmértem az igényeket, hogy lesz-e mit csinálni, kapnék-e munkát. Ennek a biztos tudatában jöttem csak el a pesti irodától. Az ott eltöltött 10 év alatt belém ivódott szakmai tudással és tapasztalattal alapítottam meg a saját vállalkozásom Esztergomban. Az első két évben volt munka rendesen, aztán jött a válságos időszak, amikor az embernek annyi bevétele nem volt, hogy a saját bérét kigazdálkodja. Valahogy átvészeltük ezt a pár évet, aztán szép lassan fellendült a vállalkozás. Ebben nagy szerepet játszott a kapcsolati tőke. Fontos, hogy legyen egy olyan kapcsolatrendszer, ahol lehet kérdezni, segítséget kérni, egymással kooperálni. Ez nagyon hasonlít az első matek vizsgám helyzetére – hazajöttem, gondoltam majd megtanulom magamtól, majd mikor másodszorra sem sikerült, rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Így hát visszamentem a kollégiumba, hogy ott készüljek a vizsgákra. A koliban ha nem tudtam valami hogy jön ki, átmentem a másik szobába és valaki meg tudta mondani. Ugyanez van az életben is, ha valamit nem tud az ember, van hova fordulni.

A kollégiumban kiépített kapcsolati hálód mennyire maradt meg?

Van körülbelül öt ember, akikkel azóta is napi szintű kapcsolatban vagyok. Talán van még öt ember, akikkel párszor találkoztam ’98 óta. Ezzel a pár emberrel maradt meg a kapcsolat, ez főleg baráti szintű, de munkakapcsolat is. Mindenesetre érdekes tud lenni, hogy ha az ember valahova telefonál, kap egy levelet vagy hozzájárulást, akkor van ott egy név, ami ismerős.

Hogyan választottak meg a Megyei Kamara elnökévé és milyen feladatok járnak ezzel a pozícióval?

Igazából úgy indult ez az egész, hogy a válság alatt megfordult a fejemben, hogy kapcsolatépítés céljából érdemes lenne közelebb kerülni a Kamarához. Egy pár évre rá volt tisztújítás a Megyei Kamarában, de akkor nem sikerült bejutnom az elnökségbe. A következő tisztújításnál, négy év múlva kerültem be. Lehúztam négy évet, majd tavaly az előző elnök azt mondta abbahagyja, és szeretett volna utódot találni. Tudni kell, hogy a Kamarában az átlagéletkor elég magas. A tagok 60-70%-a 60 év feletti, nagyon kevés fiatal van. Voltunk ketten-hárman ilyen aspiránsok és felmerült a kérdés, hogy melyikünk legyen az akkori elnök utódja. Nem nagyon akarta senki. Megvallom őszintén én sem nagyon akartam, nekem ez nem hiányzott. Az előző elnök nem akart még egy ciklust maradni, és szégyen lett volna, ha nincs jelölt a megyében, így rábeszélt. Ősszel megválasztottak – igaz én voltam egyedül jelölt, szóval olyan nagy variáció nem volt, de azért megtartottuk a módját.

Fő feladatom a Tatabányai Titkárság hathatós támogatásával a megyei kamarai életnek koordinálása és képviselete az Országos Kamarában. Most ott is változások vannak, új elnök lett idén választva, új alapszabály van, vannak elképzelések, problémák, megoldások, szóval ebben is részt kell venni. A megyei kamarai életben elsősorban a mérnökök és szakmagyakorlók nyilvántartása a fő, és számukra jogi, szakmai, kötelező vagy választható képzések szervezése. Mint minden elnöki tisztség, ez is reprezentatív – egy ember jelenik meg és ő képviseli a nagyot. Szóval nagyjából most oda vagyok rakva az elejére és igyekszem felvenni a fonalat. Több mint egy év távlatában azt tudom mondani, hogy nem bántam meg, hogy elvállaltam.